|
Sokoldalú játékos
Sokoldalú játékos
Dühöngve próbáltam szabadulni az őrök kezei közül. Mondanom sem kell, mindezt kényszerzubbonyban nem volt épp könnyű kivitelezni. Az egyik, miközben kicsatolta a viseletes fehér ing ujjait, mély bariton hangon tájékoztatott:
– Na, főnökúr, ha jól viseli magát, hamarabb szabadul!
Miközben ő maga ezen a meglehetősen pocsék poénon nevetett, társa egy határozott mozdulattal betaszított a diliház egyik unalmas, fehér ajtaján.
Szinte azonnal megfordultam, és a kémlelőnyílásra tapadva üvöltöttem:
– De kérem, nekem semmi baj az elmeállapotommal! Csak a helyettesem akarja minden áron átvenni a cégem vezetését! Engedjenek ki!
Kérlelésem természetesen ismét süket fülekre talált, mint oly sokszor már az ide vezető úton. Hátam a hideg acélnak vetve lecsúsztam a padlóra. Nem messze tőlem, egy egymagában sakkozgató szobalakó szólalt meg:
– Mi mind próbálkoztunk már hasonlóval. – És miközben a futóval lépett, széles körívet írt le karjával.
A közösségi szoba másik hat tagja a törhetetlen üveg ablakoknál tömörült, bár volt aki szintén magában kártyázgatott.
– Persze. Gondolhattam volna – sóhajtottam letörve.
– Ugyan ne búsuljon, mind tudjuk, hogy érez.
– Tán mindenki ok nélkül van itt? – Magam sem értem mért, de a gondolat jobb kedvre derített.
Egy pillanatra elgondolkodni látszott a válaszon, hátrasimította rövid, barna haját. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy elmegyógyintézetben csak ápolatlan, gügyögő emberekkel lehet találkozni.
– Igen, általában szeretjük ezt mondani. – Bár válasza némi iróniától volt terhes, de máris kevésbé éreztem magam egyedül.
A sakktáblát jobban megnézve egy szicíliai sárkány változattal találtam szemben magam. Nem ültem le, de felülről nézve a táblát gondolkodtam egy ideális lépésen.
– Maga mért játszik egyedül? – kérdeztem, miközben arrébb toltam a vezért.
– Csak mi szeretünk sakkozni.
– Hát ennyire látszik, hogy oda vagyok érte? – Tetszett, hogy máris volt valaki, akivel, ha csak részben is, de megértettük egymást. – Hát, furcsa egy hely ez. Az ember azt hinné, hogy ide csak a világ őrültjeit dugják, erre itt játszok, egy normális férfi embertársammal. Kegyetlen a világ, nem?
– De bizony az. Mind rohanunk, és nem vesszük észre a nyilvánvalót. – válaszolta, miközben levette a huszárom.
Olyan természetesen, gyorsan reagált a lépésemre, mintha egész életében ezt a partit gyakorolta volna. De legalábbis, mint aki erősen számított döntésemre.
– Maga mióta sakkozik? – Dobtam fel az engem legjobban érdeklő kérdést.
– Nagyjából 15 éve. De sose mentünk versenyre.
– Hát, érdekes egy egyesületben játszhatott. Mondjuk, nálunk is van... azaz volt, aki csak kedvtelésből járt az edzésekre, mégis le voltak igazolva.
Hát igen. A közös versenyek, egy-egy fárasztó opening utáni laza este emlékei ismét megrohantak. Bár egy hasonlóan normális emberrel voltam együtt, a külvilág szabadsága máris hiányzott.
– Ugyan, mi sose voltunk egyesületben! Magunkkal játszunk, amióta az eszünket tudjuk!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
