Még egyszer végignézek a sivár, szinte üres termen. Sötét, ablaktalan, a vöröses-sárgás fényt csak a fal mentén sorakozó ezernyi gyertya sugározza halványan, engem pedig a lábam előtt fekvő hatalmas, vörösen izzó kilencágú idéző csillag világít meg a maga drámai módján. Rajtam kívül két alak van még jelen, bár mindketten mélyen a sötét sarkok árnyai közé húzódtak a következő események elől. Az egyik a ceremóniamester, aki mindeddig a tervezés irányítója volt, a másik pedig az írnok, aki a kilencágú csillagban lévő jelek hibátlanságáért felel.
     Kilenc jel, kilenc szó. Kilenc, számomra elhanyagolható hozzávaló az alvilági Démonúr leigázásához. Hang. Hatalom. Hűség. Kapcsolat. Magány. Példa. Igazság. Kedvesség. Ezek foglalnak helyet a csillag csúcsainál, a kilencedik helyét pedig én foglalom el, a középpont, és a legfontosabb szó felé fordulva. Lánc.
     Biccentek a jelenlévőknek, aztán lehunyom a szemem és újból átgondolom mit is kell tennem. Veszélyes kis varázslat, és alig tudunk róla valamit. De a királyság veszélyben van. Egy olyan ellenség támadott ránk, akikhez foghatóval még nem találkoztunk, így az uralkodó már a legelkeseredettebb módon nyúl minden után, ami esetleg megmenthet minket. Nekem pedig úgysincs mit vesztenem.
     Valójában ez nem a teljes igazság. Önként jelentkeztem. Mindig is a saját szememmel akartam látni a nagy Démonúrt, és mindig is magam akartam irányítani. Ez az egész számomra csak egy nagyszerű ürügy volt, hogy megkapjam az engedélyt. Úgysincs mit vesztenem, nem? Ha pedig elbukok, és a megidézett lény a hatalmába kerít, az eskü, amit tettem mindenképp a király követésére fogja kötelezni. Nincs hiba.
     Minden, amit tudunk, összefoglalható nagyjából négy mondatban. Az, aki irányítani akarja a leghatalmasabbik alvilági szörnyet, kilenc embert áldoz fel a célért. Az illetőknek nem kell jelen lenniük, de az áldozatok csak akkor teljesek, és az emberek akkor szűnnek meg létezni (mind testben mind lélekben), ha a Lánc jelen keresztül fektetett vékony ezüstfonál, az igazi, jelképes lánc elszakad. Az ehhez vezető utolsó lépést nem tudjuk. Akik végig vitték, az írott történelem alatt mindössze hatan, annyira magukba fordultan, megtörten élték le hátralévő idejüket, hogy semmit nem lehetett belőlük kihúzni, míg azok, akik megszakították a rítust hosszan sikoltoztak kínjukban, mielőtt eltávoztak volna.
     Az első jel lassan felemelkedett, és a halvány por egy elszigetelt részt alakított ki a lánc körül. A démon alakja halványan felderengett, mintha egy ócska fátyolon keresztül szemléltem volna. Fejembe hasított egy éles fájdalom, és szinte éreztem, ahogy a szörnyeteg szétdúlja az emlékeim, a megfelelő embert keresve. Kíváncsian, szinte mosolyogva vártam kire esik a választása.
     A Hűség megtestesítője Ternor volt, egy harcos, akivel főleg a tengeren töltött idő alatt beszélgettünk sokat, bár az utóbbi időben gyakran összefutottunk a városőrség kapitányának irodájában is. Magas, barna fickó, több izommal, mint ésszel, de hatalmas szívvel és letörhetetlen lelkesedéssel. Sose tartottam barátomnak, bár a vele töltött órák kétség kívül hamar elszálltak.
     Egy kicsiny, szinte jelentéktelen emlék tűnt elő a feledésből. Még az Élővihar fedélzetén történt, hogy a kapitány ki akart hajítani, mert a legénység apró-cseprő ügyekkel és lázadásszítással vádolt. Noss, az emberek nem nagyon kedvelik a titokzatos alakokat, így a varázslókat sem. Ternor volt az egyetlen, aki csak feküdt a függőágyán, lassú húzásokkal élezve a kardját. Mikor a véleményét kérdezték, nyersen csak annyit mondott: „Tegyetek, amit akartok, de ha belefutunk a patkányokba, azt nem éljük túl nélküle.” Ez senkit nem győzött meg. Az viszont már igen, mikor sorra mindenkit ájultra vert az elkövetkező éjjeleken…
     Könnyed vállrándítással jeleztem, hogy ez nem jelent semmit. A Démonúr felmordult és kinyújtotta kezét, bár az első jel által emelt fal megakadályozta. Azt viszont elérte, hogy a Kedvesség szétterüljön a földön, majd vöröses maszatot húzva maga után a falon belülre csusszanjon. És már éreztem is a következő kutató körutat, habár a fájdalom már csak enyhe nyomássá tompult, mint mikor valakinek a közelgő meleg front miatt hasogat csak a feje.
     Egy ellenszenves, szőke, magas, kékszemű, végtelenül jóképű férfi, bizonyos Cared lett a kiválasztott. Nem ismertem igazán, mindig a nemesek fényűző és magamutogató stílusával kérkedett saját hőstetteiről, amiknek, ha a fele igaz lenne, már sokkal jobb lehetne a világ, mint amilyen. Ám mindeddig csak egy csúszómászó kígyónak tartottam, csak egy talpnyalónak. De eddig fel se tűnt, hogy minderre nincs indoka. Gazdag, befolyásos… Hát ennyire félreismertem volna?
     Valamikor, még tanuló éveimben láttam először. Akkoriban ő se volt annyira elszállva magától, sőt, mondhatni egész jól kijött másokkal. Mint gyenge, nem túl edzett gyereket, engem a többiek rendszerint megvetéssel kezeltek, piszkáltak, csúfoltak, lökdöstek. Elvették, amit tudtak. Cared viszont egyszerű gesztusokkal közelített felém, és megmutatta, hogy az emberek nem csak gonoszak tudnak lenni. Néha volt egy-egy jó szava a kitartásomra, máskor elhívott, hogy ebédeljünk együtt, aztán felajánlotta, hogy megtanít megvédeni magam. Nem hittem volna, hogy képes rá, és mégis az volt. Edzéstervet készített, erőnlétemet és harci készségemet is kipofozta. A gorombákkal szembeni győzelmeim és az addig tartó folytonos magamba fordulás, bizalmatlanság miatt viszont nem tűnt fel, hogy mit is tett valójában.
     Végül is, ez mindössze egy alkalom volt. Cared gyerekként volt ilyen. Nekem pedig azóta is magamról kellett gondoskodnom. Ez nem ok, ez nem fontos. A Démonúr kezében, miután elfogadta őt is, megjelent hosszú, szöges korbácsa. Helytelenítőleg, csettintett vele, bár az is lehet, hogy csak elbizonytalanítani akart. Nem sikerült neki. A következő jelre már én intettem sürgetésként, ami egy pukkanás kíséretében eltűnt, de hatása nem maradt el. Az igazi gonosz kevésbé lett áttetsző, anyagiasodni kezdett a saját világunkban. Igazság.
     Hiába vártam önelégülten, mert úgy gondoltam, hogy már nem tud kit kiemelni a múltamból, mikor egy kecses női alak jelent meg szemeim előtt délibábként, lefagyott vigyorom. Gira egy végtelenül udvarias, de végtelenül éleslátó nőszemély volt. Sokan szapulták, mert olyanokba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Így tettem én is, bár koránt sem olyan bántón, mint ők. Vele a vitáim rendszerint egy tálca sütemény, és egy korsó jófajta mézsör mellett mentek le. Ha okfejtésem hibás volt, nem félt ellentmondani, és érveim buktatóira rendszerint rávilágított. Idegesítő módon szinte mindig neki volt igaza, így lassacskán tanácsokért fordultam hozzá. Diplomatának tartottam, valakinek, aki jól ismeri a szavakat és mindent átlát. Nem volt különösebb kapcsolatunk.
     Ez mindig így ment. Ha hibáztam utólag olvasott be mindent, ha meg tudott akadályozni valami őrültségben, akkor előbb. Gira jóformán az egyetlen személyiség volt, aki ellent mert mondani nekem miután hivatalosan is mágiahasználóvá nyilvánítottak. Kritikái nem mindig estek jól, de nála őszintébben talán senki se beszélt velem. Nem is tudtak volna, és most sem értem, hogy tűrtem el ezt akkoriban tőle.
     Azonban semmi maradandó. Ami volt, elmúlt, a tanácsai pedig csak az adott kérdésre voltak jók. Más meg, amit mondott csak az önérzetemet sértette. Hol lenne ő barát? Az, aki mindig csak letöri a szárnyaid? Ugyan. Sietősen tovább ugrottam, meg se vártam a reakciót, a negyedik ágat vettem célba. A Hatalom kísértetiesen szikrázott, minden pattanással újabb részletei váltak tisztává az új alattvalómnak. A Démonúr korbácsának végén meglátszott a fonat, szakadozott ágyékkötőjének a redői a fény-árnyék játék színterévé váltak. Pikkelyes sárkányfarka végén dárdaszerű tüske szelte a levegőt, agyarai, szarvai és gerincén végigfutó tüskéi mind a szarura jellemző tompa fénnyel csillogtak a gyertyák fényében.
     Vermogen egy fiatal gyerek volt. Szó szerint. Szülei már kiskorában meghaltak, akárcsak az enyémek. Mégis a világot fájdalmas optimizmussal szemlélte, mindentől a legjobbat várta, és ha valami rosszul sült el, akkor se bánkódott sokáig. Bármire képes volt rávenni. Bármire. És élt is ezzel a furcsaadottságával.
     A király tanácsadójával elég gyakran kaptam hajba, mivel véleményünk sokszor szöges ellentétei voltak egymásnak. A háború is gyakorlatilag az ő javaslatára tört ki, de ez most annyira nem fontos. Egyszer alkalmam adódott eltenni láb alól, bár annak is komoly következményei lettek volna. Drámaira terveztem, a születésnapjára, amikor a kastélyban hatalmas bált szerveztek. Nyilvános megszégyenítés, beolvasás, minden hibájának felsorolása szépen sorban. Aztán hosszú, fájdalmas halál. Nem számított, hogy az őrség valószínűleg addig verne még a méreg ellenszerét el nem árulom, vagy szegény pára végleg kileheli a lelkét. A továbbiakba igyekeztem nem belegondolni.
     Ver az előkészületek éjjelén rontott be hozzám és hosszan beszélt nekem arról, hogy mire készülök. Mintha nem tudtam volna. Órákon keresztül hol érvekkel próbált leállítani, hol gyerekesen eldugta a méreghez szükséges hozzávalókat. Idegesítő volt, valahogy mégse tudtam rávenni magam, hogy elküldjem. Rám erőszakolta magát, és bármit tett egyszerűen elnéztem neki. Mondhatni hatalma volt felettem, holott csak egy fiatal emberpalánta volt. Végül egyetlen szóval állított le. „Rendben.” – mondta, és nemes egyszerűséggel elsétált.
     De ez nem barátság, nem? Hisz színtisztán, önzően felhasználta ellenem az adottságait. Bár talán nekem is részem volt benne, végülis én hagytam, hogy mindez megtörténjen… Elhessegettem a kételyeket. Ő egy gyerek, és a gyerekeket csak a szívtelenek bántanák.
     Fütyölő hang visított fel a csendesen sercegő gyertyákat túlharsogva. Hang. A Démonúr kinyitotta vérvörös, feketén csillogó szemeit és egyenesen rám nézett pillantása szinte felperzselt…
     – Ó, kis halandó! Hát ismét ide vezetett a hatalomvágyatok. Számítottam ám rá, hogy felhívtok még. Gyere közelebb, gyere csak! Hagy lássalak, gyere be falon belülre! – dübörgően mély hangja visszhangot vetett az üres szobában, mézesmázos invitálása pedig szinte vonzott. Ha most megtettem volna, amit kért, szabadon pusztíthatott volna a világban. Féloldalas mosollyal válaszoltam.
     – Nem egy egyszerű bűbájos vagyok, Démonúr! Ne fecséreld az erőd, inkább keresd meg a Hangot!
     Felmordult, ahogy nyíltan ellenszegültem a kérésének, de nem tehetett semmit. Kétszínűen, óva intett attól, hogy tovább menjek, akkor ugyanis már nem fordulhatok vissza. De mikor akarna a színtiszta gonosz jót bárkinek is? Nem. Visszaút azóta nem volt, hogy belefogtam.
     Egy füves mezőn homályos alak táncolt át könnyed létekkel. Dala messze szállt a széllel, igézőn lengedezett, akárcsak hosszú, szőke haja. Kellemes emlék, egy hosszú útról. Hirtelen minden tűzbe borult, a boldog állatkák helyét véres hullák vették át, az élénkzöld fű helyét pedig felperzselt, szikes talaj váltotta fel. Lals meghalt a küldetés alatt, és még csak rendes temetést se kaphatott…
     Mindig bölcs mondásairól, rébuszairól volt ismert, a kis csapat hamar a szívébe zárta mint vezért. A király nem egyszer küldött minket fontos feladatok után, és minden alkalommal sikeresen tértünk vissza. Lals mindent tudott az emberekről. Ha valakire ránézett, már messziről megmondta hogy fog viselkedni, pá perc beszélgetés után pedig részletesen be tudott volna számolni a lelki és mentális állapotáról az illetőnek.
     Már életében is sok mindent tanultam tőle. Nem adott tanácsot, és abban se segített, hogy válasszak. Mindig csak a célravezető kérdéseket tette fel, de válaszolni már nekem kellett. A fogalmazás mestere volt, és egy egyszerű szóval megoldotta, hogy bármin elgondolkodjanak a körülötte lévők. Miután meghalt, sokszor eszembe jutott a gondolkodásmódja, és rengeteg helyzetből kihúztak rejtvényei, amiket csak utólag értettem meg. Sőt, sokszor mintha még mindig figyelt volna az árnyakból és segített volna, ha szükségem volt rá. De ő már halott volt, így nem értettem, hogy került elő mint lehetséges áldozat. Elengedtem.
     – Ostoba vagy. – szólított meg a csillag közepén fogva tartott lény ­– Nem halott, különben hogy tudott volna melletted állni?
     Összefutott a szemöldököm. Él? Lehetséges ez? Végülis nem találtuk meg a testét… De nem! Csak ki akar zökkenteni a szörnyeteg, ez nem lehet igaz! Ha pedig neki elég egy elvesztett társ emléke, mint áldozat, ám legyen. Lalst se számítottam barátomnak, ahhoz nem álltunk elég közel. Elég volt egy pillantás, hogy a Kapcsolat is szétolvadjon és a csillag csúcsait összekösse egymással, hatalmas kilencszöget alkotva. A porszerű fal eltűnt, aztán ennek a kilencszögnek az oldalai mentén tűnt fel ismét. Az alvilági teremtmény leguggolt hozzám, repedezett rozsdabarna bőre alatt erőtől duzzadva hullámzottak az izmok.
     – Erős vagy. Erős kapcsolatokkal, erős barátokkal. Mért áldoznád fel mindezt? – eszelős őrület és ravaszság csillant fel szemében, szavai pedig kételkedés mérgét hintették kínálták. Lehet jó lett volna elfogadni… Megérinteni a lényt, hogy azt tegyen, amit akarjon és ennek az egésznek vége legyen. Csakhogy…
     – Nincs mit vesztenem. Nincsenek barátaim és már családom se! Haladjunk, aztán cselekedj ahogy kívánom!
     Cysalt régóta nem láttam. Nem volt egy vezér egyéniség, de nála jobban senki se szervezett meg semmit. Addig egymásnak ismeretlen embereket is hihetetlenül össze tudott kovácsolni. Nélküle nem volt társaság, minden eseménynek a szíve, lelke volt. Elég volt felemlegetni a nevét és mindenki tudta, kiről van szó. Nem véletlen.
     Nekem külön is volt vele dolgom, nem csak nagy társaságban. A varázslók között az utolsó év a legnehezebb, ilyenkor ugyanis remeteként félre kell vonulnunk és magunkban gondolkodni, tanulni, fejleszteni a tudásunkat. Aki nem bírta, szimplán megőrült, vagy öngyilkos lett. Talán nem éltem volna túl, ha nem csempész el nekem ezt-azt. Levelek, könyvek, hírek a külvilágról. Leleményessége ámulatba ejtő volt, a sütemények aljára karcolt, sólymokat küldött, kidőlt fák törzsére karcolt üzenetet mindig más kódrendszert használva.
     Már akkor is évek óta ismertem, és nem hittem volna, hogy figyelt rám annyira, hogy a szabad időmben lefoglaljon, sőt, szórakoztasson. Nem kizárt, hogy neki köszönhetem az életem, bár valószínűleg némi szenvedés árán, de magam is képes lettem volna végigvinni az egészet.
     – Tudod mit kockáztatott érted.
     – Tudom. Semmit. Ha rájönnek, az én taníttatásomnak lett volna vége. Annyi év, teljesen feleslegesen.
     – Hogy te milyen önérzetes vagy, korcs! Félelfhez képest már akár hosszúéltű rokonaid között is kiemelkedő lennél. Nézz már magadba! – durva szavak semmi valós indok. Ehhez már rég hozzászoktam. Szenvtelenségemre csak csettintett a korbáccsal és rálehelt a Magány jelére, ami elfeketült és elfedte a gyertyák fényét. Kizárta a külvilágot, magunkra maradtunk.
     Magány. No, ebben legalább bőven volt részem. Főleg kis koromban, azok után ugyanis, hogy a király szolgálatába álltam, Ansa sose hagyott hosszabb időre magamra. Sose volt feltűnő, hogy ott volt mellettem, ahogy az se, ha éppen nem. A diszkréció mesterének lehetne tekinteni… Alacsony, mozgékony, és hihetetlenül gyors nem csak ha mozgásról van szó, de ez az észjárására is jellemző. Visszahúzódó, szótlan nő hírében áll, akinél jobb helyen az információk, panaszok, levelek, üzenetek sehol sincsenek.
     Ahányszor valami fordulóponthoz ért az életem, Ansa ott volt. Feltűnés nélkül, a maga természetességével. Ha egyedül akartam lenni, nem kellett mondanom, megveregette a vállam aztán eltávolodott. Ugyan ez fordított esetben is igaz, ha nem akartam nagy társaságban lenni, de jólesett volna, ha valaki egyszerűen leül mellém, vagy beszélget velem, szinte a semmiből bukkant elő. Megérzései rémisztően igaznak bizonyultak.
     Az, hogy valaki mesélt neki, mindennapi dolognak számított. Az már ritkaság számba ment, ha ő nyílt meg valaki előtt. Velem ápolt kapcsolata ezért is volt érdekes másoknak is, ugyanis mindketten beszéltünk bőven. Megtudhattam, hogy mi bántja a legjobban, mennyire hiányzik a családja, és hogy valójában ezeket a megérzéseket mennyire szívesen kapcsolná ki. Személyesebb dolgokról is akár órákon keresztül beszélgettünk…
     – Példa. Jöjjön a Példa! – ugrottam tovább szinte gondolkodás nélkül, Ansa ugyanis már közelebb állt hozzám, mint eddig bárki. Majdnem olyan volt, mintha a testvérem lett volna... Nem akartam jobban belegondolni az együtt töltött idők mögött húzódó vékonyka szálak valós erejébe.
     – Hmmm… Ahogy óhajtod! – A szörny morgott, farka mint egy ideges nagymacskáé csapkodott jobbra, majd ballra. A vöröslő félhomályt kékes fény törte meg, és a Lánc előtti utolsó jel büszkén, egyedüli csillagként emelkedett a magasba.
     Ezúttal az általam ismert leghatározottabb embert láthattam. Worbelt. Vörös hajú, magas varázsló, egy a legendásakká vált erejűek közül. Fekete talárban, melynek ujjait és alsó szegélyét rejtelmesen derengő lilás rúnák díszítették. De az emlék nem az enyém volt. A Démonúr lépett hátrébb némiképp reszketve a dühtől. Worbel ugyan olyan teremben állt, mint én most. Kilencágú csillag, két csuklyás fazon, gyertyák. Egy hatalmas lény, a terem közepén, szárnyai összepréselődnek az őket körülvevő fal hatalma alatt. Ő is megpróbálta, akárcsak én.
     Magas, kellemes hangú pendülés futott végig a levegőben. A csillag eltűnt, az alvilág urából áradó sötétség elnyelte. Végzett, megidézte a Démonúrt, aki meg akarta ölni. Parancsot adott, mire a másik nem tudott mihez kezdeni. Megbüntette, szárnyaitól megfosztotta. Hatalmát korlátozta. Hát ilyen erős volt Worbel, és ennyire felkészült. De amikor a sötétség oszladozni kezdett…
     Görnyedt vállú, esetlen, vékonyka férfi állt csak a helyén. Szemében nem csillogott a büszkeség, mint régen, helyét átvette a mérhetetlen fájdalom és az elhagyatottság. Térdre rogyott, arcát tenyereibe temette és némán zokogott, rázkódó vállakkal. Nem értettem mért, nem értettem hogyan. Csak azt tudtam, mitől lett ilyen. A történethez hozzátartozik, hogy Worbel, életem leg meghatározóbb alakja két hét múlva meghalt. Azt mondják, leugrott egy szikláról.
     Reszketve néztem körbe. Nem, nem, nem… nem lehet, hogy ez legyen a vége. Elérni a célt, de összeroppanni a súlya alatt. Hát hogyne, hogy nem vette észre senki. Azért változott meg mindenki ennyire, mert elvesztették azokat, akik számítottak nekik. Még ha nem is tudtak róla, hogy nincsenek egyedül. Én is ezt hittem… beleestem ebbe az egyszerű csapdába. Megértettem, hogy hogy kell befejezni az idézést, de nem akartam megtenni. Nem volt erőm, hogy is lehetne.
     Bármennyire eltaszítottam magamtól mindenkit, mert féltem, hogy ismét elvesztek valakit a családom után, az emberek ok nélkül is kialakították a saját baráti kapcsolataikat. És én sem maradhattam ki. Nincs erős barátság, nincs gyenge barátság. Olyan barátság van, amit nem ismernek el, és olyan, amivel tisztában vannak a birtokosai. Nem lehet alábecsülni egyiket se, mert alkalomadtán olyan erőt szabadíthatnak fel, mint soha. És itt az erő… a Lánc eltépéséhez kell…
     – Nem. Ennyi volt, nem több, rohadj az alvilágban, Glacier! – ordítottam dühösen a Démonúr képébe. Nem hazudott nekem, jóformán egyszer se. Én akartam úgy értelmezni a szavait, hogy azok hazugságoknak tűnjenek.
     Barátok nélkül élni? Nem lehetetlen. Csakhogy senki soha nincs annyira egyedül, mint azt hiszi magáról… Én pár pillanat alatt fedeztem fel, hogy mennyien kötődnek hozzám, és hogy én, tudtomon kívül, mennyi emberhez kötődöm. Az egyetlen, amit tehettem értük, hogy végül azt tettem, amit kellett.
     Még mielőtt a Lánc, és az életük fonala elszakadt volna…

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés