– De... De most az utazás fontosabb. Gyere fussunk a sátramba!

      Az út nem volt hosszú, hamar megérkeztünk. Igyekeztem minden kényelmet megadni neki, ha már itt ragadt a mi területünkön és még csak el se köszönhetett az övéitől. Furdalt a lelkiismeret, hogy miattam került ilyen helyzetbe.

– Szerintem feküdjünk le. Holnap hajnalban indulunk. – szóltam kis idő múlva.

      Mozart még sokáig volt ébren, ami megnehezítette a dolgomat, de előbb utóbb ő is kénytelen volt ledőlni. Mikor végre egyenletes szuszogását is hallani lehetett, árnyékmód kilopóztam a sátorból és nekiláttam a szervezésnek.
      Először egy régi barátomat kerestem fel ellátmányért, aztán a kikötőbe loholtam. Nehéz volt hajót találni, legénységet pedig még nehezebb, de pirkadatra már minden készen állt. Örültem, hogy ennyire sokan hajlandóak voltak az első szavamra ugrani.

– Mozart! Mozart kellj fel! – keltegettem még mindig alvó társam. – Indulnunk kell!

– Jól van. – válaszolta, és segített összepakolni ezt-azt. – Alszanak.

      Mintha ez annyira meglepte volna. Vajon ők nem alszanak egy ütközés előtt? Ugyan… A kikötőbe érve megálltam picit. A pirkadati kellemesen meleg szél sós levegőt fújt felénk. A kalandok ígéretével csábított, és én készen lettem volna fejest ugrani ebbe a mély tengerbe. Képes lettem volna, ha Mozart el nem fintorodik.

– Sose utaztál még a tengeren? – kérdeztem tőle incselkedve, de úgy tűnt, hangnemem ezúttal nem inkább rontott a hangulaton, mint segített. Csak hosszú hallgatás után szólalt meg.

– De, egyszer. Még kiskoromban. Nem volt éppen kellemes út, viharba kerültünk és… Mindegy. Induljunk!

      Tartózkodása ellenére láttam a szemében azt az izgatott csillogást, ami az enyémben is játszhatott. Széles mosolyra húztam szám, és futva indultam el a Csillagleső felé, a hajó felé, amivel átszeljük majd a tengert. A kandúr se maradt le, végig mellettem jött.

      A kapitány márt várt minket, és mihelyst a fedélzetre ugrottunk a matrózok felé fordult.

– Jól van, alja népség, indulunk! Húzzátok be a karmaitokat, patkányok, vitorlákat felvonni! Ha csak egy szakadást, vagy karcolást is látok ezen a szépségen, az út hátralévő felén súrolhatja a fedélzetet a felelős! Horgonyt fel!

      És elindultunk. A legénység összeszokottan végezte a dolgát, macskatársaink egy gekkó ügyességével mozogtak a fényes, függőleges felületen. És valóban egy nyom nem maradt karmaik után…
      Ahogy végignéztem a hajót tűnt csak fel, hogy Mozart eltűnt mellőlem. A tatban találtam rá, a kormányos mögött, elszántan kapaszkodva a korlátba. A szárazföldet nézte.

– Hát igen. Messzire fogunk menni, az biztos! De olyan izgalmas, nem? És mindent nekünk kell kideríteni! És egy csoda lesz! És… – folytattam volna, de félbeszakított.

– Igen. De előbb meg kéne nézni a térképet, hogy mégis merre megyünk. A kormányos sokat segíthetne.

      Valóban. Biccentettem neki, mire segített kihámozni egy tekercset a cuccainkból. Egy vöröscirmos macska jött oda hozzánk, bajsza fényesen csillogott, szemei vérfagyasztón zöldek. Fején egy vörös kendő, csomóval kötve.

– Madame, milord, a kapitány jobb keze vagyok,a kormányos. Hallottam, hogy rólam beszéltek. Sam.

      Mancsát nyújtotta üdvözlésül, amit habozás nélkül el is fogadtam. Mozart bizalmatlanabb volt, de ő is határozottan üdvözölte társát.

– Noss, a tervek szerint először elhajózunk a Sikoltó fokig, van ott pár jó ember, aki vár egy rakományra, aztán indulhatunk az ismeretlen felé… Ez a kicsike gyors egy jószág – itt sokatmondóan simogatta meg a hajó tömör fáját – és nagyon jól bírja a gyűrődést is. Ma éjszaka vihar lesz, de ne aggódjanak, a kabinban minden csendes lesz. Lenne egy kérdésem. Mégis mért indultak ilyen hirtelen és hova tartanak?

– Hihetetlen… Ha minden hajós ilyen szószátyár lesz, akkor ez az egész katasztrófába fog fulladni! – nevettem, bár csak egyedül… – Csak vicceltem. Általában én beszélek a legtöbbet.

– Grasu vérűek vagyunk mindketten. A társainkat keressük. – vette át a szót Mozart, aki mintha örült volna, hogy elvonják a figyelmét a hintázásról. Szétnyitotta a tekercset, és egy területre tette mancsát. – Valahol itt él egy nép, a Derlóvis. Először őket keressük fel.

Sam maga felé fordította a térképet és a kormányhoz lépve vizsgálgatta azt. Miután megpöckölt egy üvegburát magához intett minket.

– Ez elég régi lehet, itt ugyanis – és egy szigetcsoportra mutatott – nincs semmi. Csak örökké kavargó köd. Többször jártam itt, és szavamra, centinként kutattuk át az egész vízfelszínt, de egy elkószált zátonyt nem találtunk, nemhogy egy szigetet. Viszont veszélyes környék, sok hajó megy be, mert jók az áramlatok, de mind csak legénység nélkül jött eddig ki. Előkerültek azok, de… Ki kéne kerülni. Nem célszerű átmenni rajta. Nagyjából kétnapos út, ha a szelek atyja is segítségünkre van.

      Mozarttal összenéztünk. A szigetcsoport egyike volt azoknak a területeknek, ahol az út közben elvileg találkozhattunk volna a négy törzs egyikével. Kételyeimet meg is osztottam a kormányossal.

– Négy törzs? Ha úgy törzsek, mint a mi népeink, akkor lehet, hogy még segíthetek is. Dédanyám mesélte, hogy a teremtés kezdetén tizenkét törzs alakult. Ebből egy olyan gonosz volt, hogy a saját pusztulását idézte elő. A tizenegyek - mi így hívtuk őket - összefogtak ellenük. Azóta minden törzsben van egy született vezető, aki különleges jegyeket visel. Sose jutott eszembe, hogy ők lennének a Grasuk.

      Nevetve ugrottam Sam nyakába, és melegen átöleltem. Mennyi minden! Mennyit segített csak egy családi legendával! Megnyalintottam az arcát, mire idegesen húzogatni kezdte bajszát. Csak ekkor jutott eszembe, milyen kínos helyzetbe hozhattam.

– Szárazföld két óránál! Nagyjából tíz perc és kiköthetünk! – kiáltotta valaki az egyik árbóc tetejéről, mire a vörös kandúr sűrű bocsánatkérések közepette elpaterolt az útból és irányba állította a Csillaglesőt.

      A kikötés és az indulás között alig két óra telt el. Már újra vízen voltunk, mikor a hajó szakácsa, egy kerek cicamica ebédelni hívott minket. Mira főztje valami nagyszerű volt, holott csak az ilyenkor megszokott dolgokat tálalta fel, állítása szerint legalábbis. Tárkonyos pisztráng mirtusz öntettel és valami Hajósné kedvence sütemény.

      Az éjszakai viharra való készülődésbe nekünk is segítenünk kellett, bár mint minden, számomra ez is inkább szórakozás volt. A matrózlegények megtanították hogyan kell lekötözni azokat a dolgokat, amiket nem tudunk a fenékbe hurcolni, és arra is, hogy ennek mi a legjobb módja. Felmásztunk a vitorlák tartórúdjára és onnan ugrottunk le a kötelekkel, hogy felhúzzuk a hatalmas vásznat.

      Mintha maga Mozart is élvezte volna az egészet, a délután nagy részében különböző dallamokat fütyörészett a tengerészekkel, vagy épp fennhangon énekelt valamit velük. Bámulatos volt nézni, ahogy együtt dolgozik a népemmel. Mért kellett ennyire más helyre születnünk? Sokat tűnődtem ezen a kérdésen, miközben fényes bundája alatt táncoló izmait néztem. Bundája úgy hullámzott miattuk, mint maga az igéző kék tenger.

– Kitike? – kérdezte szinte aggódva, mikor felém fordult. Persze az is lehet, hogy csak én hallottam így.

– Umm… semmi, csak… elfáradtam. – szabadkoztam. – Meghúztam a hátam az egyik ugrásnál, ez minden.

– Rendben, ha te mondod. Majd a hátadra lesz valamim. Menj, beszélj a kapitánnyal, kíváncsi vagyok, hogy éjszakára lehorgonyzunk-e, vagy haladunk tovább. Jó lenne már legalább a ködöt elérni.

      És ezzel kecsesen el is ugrált, egy korlát mellett lévő hordóhoz, az oldalára borította, aztán egy határozott rúgással egy másik macskának továbbította. Aztán ugyan így tett a következővel és az azt követővel is.

      A napnyugtát az orrból néztem végig, pontosabban a hatalmas orrdíszről. Egy csodálatos macskapár fogta egymás vállát és merészen a víz fölé nyúltak. Ikrek. Elvileg Csillaglesőnek készült egy „tetvére is”, ezért kapott ilyen ékesítő elemet. A kapitány szerint ameddig az egyik hajó épségben van, addig mindegy, hogy a másik milyen roncshalmaz állapotban van, nem süllyed el. Erős varázslat köti össze a két hajót.

      Ha már épp bent voltam a kalózkalapos macska kabinjában, megkérdeztem hogy lesz éjszaka. Haladni fogunk. Samet ő váltja majd fel a kormánynál, és van pár talpraesett legény is, akik képesek napokig meglenni alvás nélkül. Örültem a híreknek, mert így ha Mozartnak el kell majd mondanom, őt is kicsit felvillanyozhatom.

      Mikor már csak a csillagok ragyogtak fölöttem, és a halk duruzsolást, ami a fedélzeten mutatta az életet elnyomták a hullámok neszei, az egyik nagyobb doboz mögé feküdtem. Nem volt kedvem bemenni, a meleg, cirógató szellő kellemesen borzolta bundám. Háton fekve néztem, ahogy az égi pöttyöcskék egymást túlszárnyalva villogtak a „legfényesebb” címért.

      Nesztelen léptekkel közelített valaki. Nem vettem észre, csak mikor karmai nyakamon csúsztak végig. Elégedett dorombolás zárta a rémisztő jelenetet, és mihelyst elengedett én fújtatva pattantam föl.

– Nyugalom, cica. – hangja kellemesen mély volt. Sose hallottam még ilyennek.

– Mozart?

– Ki más. Nem láttalak sehol, pedig korábban a hátadra panaszkodtál. Gondoltam ha szabadul egykis időd, lepihensz. Mégse. Mássz fel a dobozra!

      Bár az előbbi tette némiképp elbizonytalanított, de úgy tetem, ahogy kérte. Hasra feküdtem, mire ő mellém ült. Meleg tappancsai enyhe nyomást fejtettek ki lapockámra, amitől akaratlanul is ellazultam.

– Mi…?

– Lesz? Masszázs. Nem Grasu erő, de engem ez is elég közkedveltté tett a táborunkban. És most sush!

      Halk, ellenkezést nem tűrő parancsával nem tudtam mit kezdeni. Átadtam magam a kényeztetésnek. Valóban hihetetlen volt, ahogy minden mozdulatával mintha egy újabb, régi problémát vett volna le a vállamról. Pedig sose törődtem sokat a stresszes vagy komoly helyzetekkel. Úgy voltam vele, hogy ha kell, majd megoldom őket, addig meg, ha ki lehet kerülni, fölösleges velük foglalkozni. Most mégis úgy tűnt, mintha valójában többet foglalkoztam volna velük, mint azt bevallottam magamnak.

      Nem tudtam ellenállni, mancsai ritmusára dorombolni kezdtem. Kellemes, lazító nyomások, aztán a földre visszarántó légies húzások, ahogy az izmaimat mozgatta.

– Tiszta görcs vagy. – szólalt meg két elnyújtott érintés között, de nem volt kedvem válaszolni.

      Olyan nyugalom szállt meg, mint még soha. Talán azért, mert harcok között nőttem fel. Talán azért, mert a barátságot, a törődést csak hírből ismertem. Talán a vihar előtti csend volt csak mindez…

/Mozart szemszögéből/

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés